egy rövid összegzés....
Mint mindannyiunkat, engem is lelombozott tavaly előtt a hír, hogy nem lesznek tovább edzések. Mondhatni, kitöröltek egy hatalmas darabot az életemből, és itt nem csak arról volt szó, hogy lehet, hogy nem tanulok többé új technikákat, nem lehetek zöld öves, hanem arról is, hogy megfosztattunk egy olyan jó társaságtól, melyet máshol keresve sem találnánk. Furcsa volt, hogy ezáltal heti három órám felszabadult… Ellustultam. Igaz, megtehettem volna, hogy edzek akár minden nap, hogy ne felejtsem el az eddig tanultakat, de nem volt, ami motivált volna. Nem volt már meg az a csapat, akikre ha ránéztem, azt mondtam: igen, érdemes csinálni! Ott lett volna előttem a lehetőség, (nem csak Apu végett) de nem éltem vele. Emlékszem, talán kétszer húzhattam fel akkoriban az edzőruhámat… egyszer pont ott volt nálunk Árpi, és meg is jegyezte, hogy szokatlan vagyok így.
Aztán jött a hír, hogy 2008. november 5-én folytatjuk az edzéseket. Szívem mélyén örültem ennek, vártam már, hogy újra belerázódjak a dolgokba, de már nem olyan volt a lelkesedésem, mint azelőtt. Úgy éreztem, szétzilálódott a „család”, hisz sokan elmentek a csapatból, akikkel azóta sem találkoztunk, és ekkor azt hittem, újra már nem tudunk úgy összekovácsolódni. Ennek ellenére minden folytatódott tovább. Öröm volt végignéznem a régi (és egy-két új) arcokon, ahogy frissen és vidáman érkeztünk az első edzésre a Tiszti Klubba. Nőtt a lelkesedésem, mikor rájöttem, annak ellenére, hogy semmit nem gyakoroltam, emlékeztem szinte mindenre. Persze, volt amit egyszer-kétszer meg kellett mutatni, de összességében véve, egész jó teljesítményt nyújtottam. Emellett a már MSD néven futó Tae-Kyon mellé csatlakozott a másik szakág, a Hapkido is. Őszintén megvallva, eleinte nem szerettem csinálni. Ahogy Apu mondta, „Tae-Kyon van a szívünkbe vésve”, és hiába tetszett a többieknek is a Hapkido, mégsem az a legfőbb harcművészetünk. Mégis úgy éreztem, ennyi áldozatot igazán hozhatok én is… De ahogy telt az idő, a Hapkido által megszokhattam, hogy a csuklóm általában természetellenes pozícióban van, össze-vissza tekergetnek, de már nem bántam, ugyanúgy a szívemhez nőtt ez a harcművészet is, mint az előző. Ahogy lépkedtem fel a fokozatokkal [nem mintha olyan sok lett volna, hisz még csak (vagy máris (?)) zöld csíkot viselek…] úgy kezdtem megszeretni a technikákat is. (Kivéve a 8. kupot, amit szerintem soha nem is fogok megkedvelni…)
Idővel jöttek az újabb sikerélmények, először levizsgáztam a hőn áhított zöld övre MSD-ből, majd Hapkidoból szereztem meg a 9-8-7 kupot. Mindeközben Aputól és Árpitól is kaptam dicséretet, miszerint a technikáim sokkal élethűbbek, és agresszívebbek mint azelőtt.
A régiek megismerkedtek az újakkal, újabb kapcsolatok alakultak ki. Egymás megismerésénél nagyban szerepet játszott a 10 napos óbányai edzőtábor, ahol én személy szerint rengeteget tudtam meg néhányunkról.(Írhatnék erről többet is, de azt hiszem nem tudnám két oldalba sem beletömöríteni.
)
Már több mint egy éve edzünk együtt újra. Mint említettem, azt hittem, soha többé nem leszünk már egy család, de kellemeset csalódtam. Talán még közelebb is kerültünk egymáshoz, mint annak idején. Ezt alátámasztja az is, hogy mennyire jól éreztük magunkat a záró bulinkon. (ami még ha nem is volt olyan buli, amelyekbe a „partyarcok” járnak, szerintem mindenkinek tetszett.) Remélem, ez a jövő évben és a rákövetkező 10-20-30 évben is ugyanígy megmarad.
